A túra előtti éjszakán Kőszegen aludtunk a Hotel Írottkőben. A szállodát 1979-ben építették és azóta sem nagyon újították fel. Az erősen retró stílust bőven ellensúlyozza a szoba tisztasága, a személyzet természetes kedvessége és érezhető segítő szándéka, valamint az átlagosnál jobb konyha. Két, egybenyitható szobában aludtunk, ahonnan pazar volt a kilátás a Jézus Szíve templomra.

Kiadós reggeli után felpakoltunk és elindultunk a két sarokra lévő buszpályaudvarra. A 8:40-es busszal mentünk át Velembe, ahonnan a túránkat kezdtük. A piros jelzésen vágtunk neki az Irottkőnek, ezzel a mozdulattal kihagyva a Szent Vid kápolnát, amit pedig már láttunk is a buszmegállóból. Utunk kezdetben gyönyörűen karbantartott házak között vezetett. Szinte minden másodikra az mondták a Fiúk, hogy “ide költözzünk”, annyira tetszett nekik. Az erdészeti út sorompójánál egy figyelmeztetés volt, miszerint a májusi viharkárok megszüntetése október végéig tart, így elképzelhető, hogy néhol – saját érdekünkben – le lesz zárva a túristaút. Na, remek...

Gyönyörű őszi erdőn és jól kiépített úton haladtunk egyenletes tempóban fölfelé, amit csak itt-ott zavart meg néhány szelídgesztenye fa. Ilyenkor meg-meg álltunk és szedtünk pár szemet, bár zsákjaink már így is elég nehezek voltak. Úgy egy óra múlva, nagyjából az Asztal-kői elágazásnál végetért az út és mi jobbra fordulva nekivágtunk a sűrűnek. Lebeszéltem magunkat a csúcs megmászásáról, mert hosszú út állt még elöttünk. Meredeken, néhol szinte lombalagútba kúszva-mászva jutottunk fel a Golgotához. Időközben a táskákba kerültek a kabátok, végül már a pulóverek is. Útközben ismét erdészeti úton haladtunk, arról jobbra letértünk, ahol egyből egy lábatlan gyíkba botlottunk.

Lábatlan gyík Írottkő felé

Az előző meredek mászás ellenére kihagyhatatlan volt a kilátó megmászása. Jó alaposan körbenéztünk, de a kissé ködös időben az erkélyen található térképen jelzett hegyekből csak a közelebbieket láttuk. Egy rövid kitérőt még tettünk az osztrák oldalra és körbejártuk magát az Írottkövet is, a Fiúk pedig kiörömködték magukat a határköveken.

Végül ¾ 1-kor léptünk először a Kéktúra útvonalára. Egy meglepően hosszú ereszkedés után elértük a Hörmann-forrást. Itt találkoztunk először túrázókkal, akik pont Írottkő felé keresték az utat. Kicsit elvehettük a kedvüket azzal, hogy mi 45 perce jövünk onnan lefelé, mert bár elindultak, de míg mi a forrásnál békákat nézegettük, addig ők vissza is fordultak.

Gyönyörű úton haladtunk tovább, ahol később erdészekkel is találkoztunk. Erősen vágták a fákat, tehát tényleg nem sikerült még a végére jussanak a vihar okozta károk megoldásának. Szerencsére nem kellett letérni semerre, bár egy helyen plusz kanyart iktattak be: az erdészeti utat kellett követni ahelyett, hogy a hurkot levágtuk volna az eredetileg kijelölt erdei ösvényen át.

Egy kiadós pihenő, az elfogyasztott szendvicsek és némi tasakos gyümölcspép után úgy döntöttünk, hogy folytatjuk. Új erőre kapva, az ösvényen lévő nagyobb kövek és egyéb akadályok ellenére szinte leszáguldottunk az Óház-tetői kilátóig. Ez – bár nagyon jól karbantartottnak tűnik – egy tábla szerint veszélyes és csak saját felelősségre látogatható. Könnyen lebeszéltük magunkat a megmászásáról, mert már a közelben éreztük a Hét-Vezér-forrást.

Az ott lévő elhagyott határőr laktanya bármelyik katasztrófafilm díszlete lehetne. A forrás maga meglepően kicsi, de az alatta lévő vízgyűjtő tavacska aranyos. A pecsételés itt elég nehezen ment, mert – bár két doboz is volt a fákon – egyik pecséten sem volt minta. Mintha valaki direkt leszedte volna, csak a bélyegzők teste lógott a láncon. Szerencsénkre az egyik dobozra egy fém pecsétnyomó is fel volt hegesztve, amit némi nehézség árán, de tudtunk használni. Igaz, hogy nem felismerhető, ráadásul fejjel lefelé került bele a füzetkéinkbe, de ott van és ez a lényeg.

 A Hét(Vezér)-forrás

Innen vidáman folytattuk túránkat, tudva, hogy már csak körülebül 5km van hátra a célig, ráadásul az is főleg lejtmenetben. A Pintér-tetőig tartott a lelkesedés, onnan egyre gyakrabban csendült fel a kérdés: “Hány kilométer még?”. A Fiúk lelkesedése akkor tért vissza, mikor meglátták az első kerítést: tudták, hogy az már Kőszeg, tehát a szálloda sem lehet túl messze.

Valahol azt olvastam, hogy az utolsó bélyegzőt érdemes a Postamúzeumban beszerezni, mert különlegesen szép a nyomata. Nosza, megnéztem a neten meddig van nyitva pénteken és nagyon megörültem, hogy este 8-ig. No, ez kell nekünk. Meggyötört családunk viszont nem találta nyitva a helyet, csak a kapu fölött a feliratot. Egyébként más tábla (nyitvatartásról) sehol… Sebaj, gondoltam, majd másnap reggel visszajövünk és beszerezzük a híres pecsétet. Hát nem. Mint a Tourinform irodában megtudtuk, a Postamúzeum bezárt, nem is tudják mikor nyit ki újra. Ellenben ha már ott voltunk, akkor kértünk tőlük pecsétet a füzetünke, ami egy szép zöld, Írottkő Natúrparkért Egyesület – Kőszeg feliratos lett.

Végül a túra közel 25 km lett (az alkalmazást naívan leállítottam a Postamúzeumnál) és a nagyobb pihenőket leszámítva 7 és ¼ órát tartott.   Legközelebb pontosabban megnézem a “bekötőutak” hosszát és jobban átgondolom a hátizsákok tartalmát. Mivel a Fiúk mindenféle könyvecskével, figurával megtömték a sajátjukat, így nekünk felnötteknek kellett vinnünk az összes enni és innivalót, plusz az útközben összegyűjtött gesztenyék nagy részét. Ezekből viszont isteni sültgesztenye készült, feledtetve a túra fáradalmait.